1. levél






Párizs, 1903. február 7.

  Igen tisztelt Uram,

levele csak pár nappal ezelőtt érkezett hozzám. Mély és jóleső bizalmát köszönöm. Többet aligha tehetek. Nem tárgyalhatom behatóan verseit, mert tőlem minden bíráló szándék nagyon is távol áll. Műalkotást szinte meg sem közelíthetünk ítélő szavakkal: ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések származnak. Egyetlenegy dolog sem olyan kézzelfogható és megmagyarázható, mint ahogyan ezt többnyire el szeretnék hitetni velünk; a legtöbb esemény kimondhatatlan, és olyan térben játszódik le, ahol még soha szó nem járt, és mindennél kimondhatatlanabbak a műalkotások, ezek a rejtelmes tényezők, melyeknek léte múló életünknél maradandóbb.
Amikor ezt a megjegyzést előrebocsátom, hadd mondjam el még Önnek, hogy verseinek nincsen önálló jellegük, inkább csak a személyes lét csendes és rejtőző függelékei. Ezt legvilágosabban a "Lelkem" című utolsó versében látom. Ebben valami sajátos akar kifejeződni és dalba ömleni. És a "Leopardihoz" írt szép költeményben talán bizonyos fajta rokonság nyílik meg e nagy magányos iránt. Ennek ellenére ezek a versek önmagukban még nem állnak meg, az utolsó és a Leopardihoz írt sem. Kedves kísérőlevele néhány hiányosság felderítésében segítségemre siet, amelyeket verseit olvasva éreztem s néven nevezni mégsem tudtam.
Ön azt kérdi, jók-e versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak küldözgeti verseit. Egyéb költeményekkel hasonlítja őket össze, és nyugtalan, ha a szerkesztőségek kísérleteit visszautasítják. Nos, (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak) én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől. Csak egyetlen eszköz segít: mélyedjen el önmagában. Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg, vajon gyökerei szíve legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg: kell, hogy írjak? Ásson le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű "írnom kell" lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen. Akkor azután közeledjék a Természethez. Akkor kísérelje meg úgy mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít, mintha Ön lenne a legelső ember. Ne írjon szerelmes verseket; kerülje eleinte a túlságosan könnyed és megszokott formákat: ezek a legnehezebbek, mert csak nagy és kiforrott erővel nyújthatunk egyénit ott, ahol jó, sőt nagyrészt kitűnő hagyományok tömege maradt reánk. Ezért az általános motívumoktól forduljon azokhoz, amelyeket saját mindennapi élete kínál; írja le szomorúságát, vágyait, elfutó gondolatait, hitét valami szépben - ábrázolja mindezt bensőséges, halk, alázatos őszinteséggel, s önmaga kifejezésére használja fel környezetének tárgyait, álomképeket vagy emlékeit. Ne hétköznapjait vádolja, ha szegényesnek tűnnek; okolja saját magát, mondja inkább azt, hogy a kincsek elővarázsolásához nem eléggé költő; mert az alkotó számára nincs szegénység és közömbös, sivár hely. És ha még börtönben ülne is, ha a falakon át érzékszerveihez a világ semmiféle zaja sem hatolhatna el, nem lenne-e akkor is Önnel gyermeksége, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek e kincseskamrája? Fordítsa figyelmét ebbe az irányba. Próbálja meg e távoli múlt elsüllyedt csodáinak kiemelését; egyénisége meg fog szilárdulni, magánya kitágul és derengő otthonná válik, amelytől mások lármája messze morajlik. S ha ebből a befelé fordulásból, ebből a saját világba-merülésből versek születnek, nem fog arra gondolni, hogy bárkitől megkérdje, vajon ezek jó versek-e. Nem is kíséreli meg majd, hogy fölkeltse a folyóiratok érdeklődését e munkák iránt: mert kedves, természetes birtokát, életének egy darabját és hangját fogja érezni bennük. A műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből támadt. Eredetének ebben a jellegében ítélhető még, másképp nem. Ezért, igen tisztelt Uram, csak ezt az egy tanácsot adhatom: mélyüljön önmagába, vizsgálja meg a mélységeket, ahonnét élete fakad, s ennél a forrásnál megleli a feleletet arra a kérdésre, hogy kell-e alkotnia. Fogadja el azt úgy, amint hangzik, s ne tépelődjék rajta. Talán bebizonyosodik, hogy művészi elhívatása van. Akkor vegye fel sorsát és hordozza el minden terhével s nagyságával együtt, anélkül hogy valaha is érdeklődnék a kívülről várható jutalom iránt. Mert az alkotó legyen önmagában is teljes világ, találjon meg mindent önmagában és a Természetben, amelyhez hozzákapcsolódott. Azonban e magábaszállás és magánybamerülés után talán le kell mondania arról, hogy költő legyen; (elég, amint mondtam, éreznie, hogy írás nélkül is tudna élni, s akkor egyáltalán nem szabad írnia). De ez a befeléfordulás, amire kérem Önt, akkor sem hiábavaló. Élete ettől kezdve mindenesetre saját útjaira fog térni, s hogy ezek jók, gazdagok és messzirevivők legyenek, ki sem tudom mondani, mennyire kívánom Önnek.
Mit is mondjak még? Úgy vélem, mindent értéke szerint hangsúlyoztam; és végül azt is tanácsolnám, hogy csendesen és komolyan nőjje ki a fejlődését ; azzal zavarhatja meg a leghevesebben, ha kifelé néz és kívülről vár feleletet olyan kérdésekre, amelyekre legbensőbb érzése is talán csak legcsöndesebb órájában képes válaszolni.
Örömöt okozott , hogy írásában Horáček tanár úr nevére bukkantam; nagy megbecsülést és el nem múló hálát érzek e szeretetreméltó tudós iránt. Kérem, tolmácsolja ezt az érzésemet neki; nagyon jól esik, hogy gondol még rám és én ezt mindig értékelni fogom.
Verseit,melyeket oly barátilag bízott rám, egyidejűleg visszaküldöm Önnek. Mégegyszer megköszönöm szíves és mély bizalmát; ezzel az őszinte, legjobb tudásom szerint adott felelettel igyekeztem valamivel érdemesebbé válni rá, mint amilyen, idegen lévén, valóban vagyok.

Teljes tisztelettel és együttérzéssel  
Rainer Maria Rilke


fordította: Szabó Ede
 Egyetemi Nyomda, Budapest  1947

2. levél


Viareggio  Pisa  mellett (Olaszország) 
1903.  ápr. 5.

Elnézését kell kérnem, kedves és tisztelt Uram, hogy csak most emlékezem meg köszönettel február 24-i leveléről: az egész idő alatt rosszul voltam, ha nem is éppen betegség, de valami influenza-szerű bágyadtság nehezedett rám s ez mindenre alkalmatlanná tett. És végre, mivel állapotom sehogyan sem akart javulni, leutaztam ide a déli tengerpartra, amely jótékony hatásával egyszer már segített rajtam. De  még korántsem vagyok egészséges, nehezemre esik az írás és ezért kap most Ön hosszabb levél helyett csak néhány sort.
Természetesen tudnia kell, hogy levelei mindig megörvendeztetnek, csak legyen elnéző a válasszal szemben, amely gyakran talán kielégítetlenül hagyja Önt; mert alapjában véve és éppen a legmélyebb és legfontosabb dolgokban véghetetlenül egyedül vagyunk s hogy valaki másnak tanácsot adni, vagy máson segíteni tudjon, sok mindennek kell történnie, sikerülnie, a dolgok teljes konstellációjának kell beállnia, hogy ez csak egyszer is szerencsével járjon.
Ma csak két dolgot akarok még mondani Önnek.
Egyik az irónia:
ne hagyja, különösen a terméketlen pillanatokban, hogy uralkodjék Ön felett. Alkotó perceiben pedig igyekezzék a maga szolgálatába állítani, mint újabb eszközt az élet megragadásához. Tisztán használva ez is tiszta s nem kell miatta szégyenkeznünk; s ha túlontúl közel érzi magához, ha fél a vele való meghittség növekedésétől, - forduljon nagy és komoly tárgyak felé: ezek előtt az irónia kicsiny lesz és gyámoltalan. Keresse a dolgok mélyét: oda az irónia sohasem száll le - s ha így a nagyság széléhez ér, egyúttal tegye próbára ezt a felfogásmódot, hogy lényének valamely szükségszerűségéből ered-e. Mert komoly dolgok befolyására vagy lehámlik Önről  (ha fölösleges), vagy pedig  (ha valóban születéstől Önhöz tartozik) komoly szerszámmá erősödik s besorozódik eszközei közé, melyekkel művészetét alakítania kell.
És a második dolog, amiről még beszélni szeretnék Önnek, ez:
Összes könyveimből csak kevés nélkülözhetetlen számomra és kettő mindig holmijaim közt van, bárhol vagyok. Itt is velem vannak: a Biblia és a nagy dán költő, Jens Peter Jacobsen  könyvei. Úgy sejtem, ismeri az ő műveit. Könnyen megszerezheti  őket, mert egyrészük  igen jó fordításban megjelent a Reclam Universal Bibliothek kiadásában. Vegye meg  magának J. P. Jacobsen "Hat novella" c. kötetét és regényét, a "Lyhne Niels"-et s kezdjen hozzá az első kötet első novellájához, amelynek "Mogens" a címe. Egy világ fogja Önt körülvenni,  egy világ boldogsága, bősége és megfoghatatlan nagysága. Éljen egy darabig ezekben a könyvekben, tanulja meg belőlük, amit érdemesnek lát, de legfőképpen szeresse őket. Ez a szeretet  Önnek ezer- és százezerszeresen visszatérül s bármiként folyjék  is élete, alakulásának szövevényén - s ebben biztos vagyok-  úgy fog áthúzódni, mint egyik nagyon fontos fonál minden tapasztalatának, csalódásának s örömének fonalai közt.
Ha meg kellene mondanom, hogy az alkotás lényegére, mélységére és örökkévalóságára nézvést kitől tanultam valamit, csak két nevet említhetnék: Jacobsent, e nagy-nagy költőt s Auguste Rodint, a szobrászt, akihez hasonló nincsen a ma élő művészek sorában.
És most sok sikert kívánok útjaihoz!



Az Ön
Rainer Maria Rilke-je


fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest  1947


3. levél


Viareggio  Pisa  mellett (Olaszország)
1903.  ápr. 23.

Húsvéti  levelével, kedves  és  tisztelt Uram, nagy örömöt  szerzett  nekem; ez a levél ugyanis sok jót árult el Önről s az a mód, ahogyan Jacobsen nagy és rokonszenves művészetéről beszélt, megmutatta, hogy nem tévedtem, amikor ebbe  a  teljességbe irányítottam az Ön életét sok kérdésével együtt.
Most kitárul majd Ön előtt "Lyhne Niels", a nagyszerűség és mélységek könyve; minél többször  olvassuk, annál inkább úgy tűnik, hogy minden  benne van, az élet legfinomabbra párolt illatától legsúlyosabb gyümölcseinek dús-zamatú, érett ízéig. Itt minden csupa megértett, megragadott, átélt s az emlékezet tovarezgő  visszhangjában felismert esemény; egy élmény sem jelentéktelen, a legcsekélyebb történés is sorsként bontakozik ki és maga a sors  olyan csodálatos, hatalmas szőttes, amelyben minden egyes fonalat végtelenül gyöngéd kéz  vezetett s helyezett a többi mellé, hogy száz másik fonál tartsa és hordozza. Tapasztalni fogja, milyen boldogság először olvasni el ezt a könyvet és úgy fog bolyongani tömérdek  meglepetése között, mint egy újfajta álomban.
De mondhatom, hogy az ember később is  újból és újból ugyanezzel  a bámulattal olvassa ezeket a könyveket, csodás erejükből mit sem veszítenek és semmi sem fakul el abból a meseszerűségből, amellyel elsőízben is elárasztják az olvasót.
Csak egyre jobban élvezzük őket, mindig hálásabban s valamiképpen jobban és egyszerűbben látunk, mélyül az életbe vetett hitünk s életünk boldogabb lesz és növekszik.
Később el kell olvasnia a "Grubbe Mária" sorsáról és vágyairól írt csodás könyvet, Jacobsen leveleit, naplóját és töredékeit s végül verseit, amelyek a végtelenségbe zengnek, ha fordításuk csak mérsékelt is. (Ehhez  javasolnám Önnek, hogy alkalmilag vásárolja meg Jacobsen összes műveinek díszkiadását, amelyben mindez megtalálható. Három kötetben  jelent meg, jó fordításban ,Eugen Diderichsnél, Lipcsében, s azt hiszem, csak 5 vagy 6 márka kötetje.)
Véleménye az "Itt rózsáknak kellene nyílni..." kezdetű (hasonlíthatatlan finomságú és formájú) műről természetesen  teljesen és megtámadhatatlanul helyes azzal szemben, aki a bevezetést írta. S hadd kérjem  itt rögtön arra: lehetőleg kevés esztétikai -kritikai írást olvasson, - ezek vagy pártnézetek, keménységükben megkövesedve és élettelenné válva, vagy ügyes szójátékok, amelyekben ma ez a nézet nyer, holnap az ellenkezője. A műalkotások határtalanul magányosak és talán a kritika férkőzhet hozzájuk legkevésbé. Csak a szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket és lehet igazságos irántuk. - Adjon mindig sajátmagának és érzésének igazat minden ilyen fejtegetéssel, ismertetéssel vagy bevezetéssel szemben; ha mégsem lenne igaza, benső életének természetes növekedése lassan és idővel más megismerésekre fogja vezérelni. Hagyja meg ítéleteinek saját csendes, zavartalan fejlődésüket, amelynek, mint minden előrehaladásnak, mélyről, belülről kell jönnie és semmivel sem kényszeríthető, vagy siettethető. Mindent ki kell hordoznunk, mielőtt megszüljük. Hagynunk kell minden benyomást, egy érzés minden csíráját egészen önmagában, a homályban, a kimondhatatlanban, az öntudatlanban, a saját értelmünk számára elérhetetlenben beteljesedni, s mély alázattal és türelemmel kell várnunk egy új világosság életrehozásának óráját: egyedül ez nevezhető művészi életnek, a dolgok megértésében és az alkotásban.
Itt nincsen időméricskélés, itt nem számít egy év, és tíz év semmi. Művésznek lenni annyit jelent: nem méregetni és nem számlálni; érni, mint a fa, amely nem sürgeti nedveit s tavaszi viharokban vigaszosan áll, nem félve attól, hogy a nyár ezután nem is jöhet el. Bizonyosan eljön. De csak a türelmesekhez, akik úgy élnek, mintha az örökkévalóság lenne előttük, oly gondtalan csendben és messzire nézve. Naponta újra tanulom, tanulom fájdalmak között, melyeknek hálás vagyok: minden a türelem!
Richard  Dehmel: Úgy vagyok a könyveivel (és mellesleg szólva az emberrel is, akit futólag ismerek), hogy ha valami  szép tulajdonságot fedezek fel bennük, mindig félek egy másiktól, amely ismét szétrombolhat mindent és a becsülésreméltót méltatlanná változtathatja. Ön kitűnően jellemezte őt ezzel a mondattal: "felgerjedten él és költ". - És csakugyan, a művészi átélés a nemihez oly hihetetlenül közeláll fájdalmában és örömében egyaránt, hogy e két jelenség voltaképpen egy és ugyanannak  a vágynak és üdvnek két  különböző formája csak. S ha gerjedelem helyett nemiséget mondhatnánk, nemiséget a maga nagy, tág, tiszta és semmi vallási tévedéstől meg nem gyanúsított értelmében, akkor az ő művészete nagyon nagy és rendkívül fontos lenne. Költői tehetségében hatalmas, szinte elemi erő van, amely kíméletlen ritmusokban lüktet és úgy tör ki belőle, mint a vulkán.
De úgylátszik, ez az erő nem mindig teljesen őszinte és póz nélkül való. (Azonban ez is egyik nagyon nehéz megpróbáltatása az alkotónak: legjobb erényei mindig öntudatlanok, meg sem sejtettek kell hogy maradjanak, ha nem akarja megfosztani őket elfogulatlanságuktól és érintetlenségüktől!) És amikor azután ez a lényén keresztüláradó erő a nemiséghez ér, nem azt a teljesen tiszta embert találja, akire szüksége lenne. Az ő nemi világa nem tökéletesen érett és tisztult, nem eléggé emberi, hanem csak férfias, - gerjedelem, mámor és nyugtalanság és tele van mindazzal az előítélettel  és gőggel, amivel a férfi megterhelte és meghamisította a szerelmet. Mivel ő csak férfiként s nem emberként szeret, nemi érzésében van valami korlátolt, látszólag vad, gyűlölködő, időleges, mulandó s ez csökkenti művészetét, kettősértelművé  és kétségessé teszi. Nem gáncstalan művészet ez - a kor és a szenvedély nyomta rá bélyegét - és kevés áll meg s lesz tartós belőle. (De ilyen a legtöbb művészet.) Mégis, mélységesen örülhetünk annak, ami nagy benne, csak nem kell beleszédülnünk és híveivé válnunk annak a dehmeli világnak, amely oly mértéktelenül borongós, csupa házasságtörés és zűrzavar és távoláll a valódi sorsoktól, melyek több szenvedést okoznak ezeknél a futó szomorúságoknál, de a nagyságra is több alkalmat adnak s bátrabb akaratot az örökkévalóságra.
Ami végül könyveimet illeti: én a legszívesebben mindazt elküldeném, ami csak Önnek örömöt okoz. Dehát nagyon szegény vagyok és könyveim sem enyémek többé, mihelyt egyszer megjelentek. Nem tudom megvásárolni őket és nem adhatom - mint ahogy sokszor szeretném - azoknak, akik szeretetet tanúsítanak irántuk.. Ezért legújabban megjelent könyveim címét (a kiadóéval együtt) felírom egy cédulára (egészbenvéve 12 vagy 13 könyvet írtam) és Önre bízom, kedves Uram, hogy alkalomadtán megrendelje valamelyiket.
Szívesen bízom Önre könyveimet.
Isten Önnel

az Ön  

Rainer Maria Rilke-je

fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest  1947

4. levél



Worpswede, Bréma  mellett,  1903.  júl. 16.

Tíz  napja  lehet, hogy eljöttem Párizsból, nagyon  fáradtan  és gyengélkedőn, s a nagy északi alföldre utaztam, amelynek  tágas rónasága, csendje és éghajlata talán rendbehozza egészségemet. De éppen  hosszantartó esős időben érkeztem és a nyugtalan, szeles táj csak ma kezd egy kissé derülni; felhasználom hát ezt az első világosabb percet, hogy köszöntsem Önt, kedves Uram.
Kedves  Kappus úr: sokáig válasz nélkül hagytam egy levelét, nem mintha elfelejtettem volna. Ellenkezőleg: abból a fajtából való volt, amelyet újból elolvas az ember, ha írásai közt ráakad s belőle nagyon közelről  ismertem meg Önt. A május 2-iki  levele volt ez s bizonyára emlékezik rá. Ha most e messze síkságok nagy csendjében olvasom, szép aggódása az életért  még jobban megindít, mint ahogyan ezt Párizsban éreztem, ahol minden másként csendül és hal el a túlzott, a tárgyakat is megreszkettető  zsivajban. Itt, ahol egy óriási vidék ölel körül s fölötte átzúdulnak a tengerről  jövő  szelek, itt érzem csak, hogy azokról a kérdésekről és érzelmekről, amelyek a maguk mélységében saját életüket élik, senki sem tud Önnek felvilágosítást adni; mert a legjobbak is elvétik a szavakat, ha azokkal valami hajszálfinomat és szinte kimondhatatlant kell kifejezniök. De mégis hiszem, hogy meg kell találnia a megoldást, ha olyasféle dolgokhoz alkalmazkodik, mint amilyenek  most az én szemeimet  üdítik fel. Ha a Természethez  simul s benne az egyszerűhöz, a kicsinyhez, ami alig látható és oly meglepően naggyá  és mérhetetlenné tud válni; ha megvan Önben az apró dolgoknak ez a szeretete és egészen egyszerű szolgaként igyekszik megnyerni  annak a bizalmát, ami szegényesnek látszik: akkor az Ön számára  is könnyen  lesz egységesebb s valamiképpen békültebb  minden, talán nem az értelmében, amely csodálkozva  hátramarad, hanem legbensőbb éber tudatában és tudásában. Ön oly fiatal még, annyira a kezdet kezdete  előtt áll, hogy amennyire csak tudom, arra kérem, kedves Uram, legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdésével szemben és kísérelje meg  magukat a kérdéseket szeretni, mintha elzárt szobák, vagy nagyon idegen nyelven írt könyvek lennének. Ne  kutasson  most a feleletek után , melyek  nem adatnak meg Önnek,  mivel nem tudná őket átélni. És  erről  van szó: átélni mindent. Éljen most a kérdésekben. Talán lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe.  Hiszen lehet, hogy magában hordja az alkotás  és alakítás lehetőségét s ez az élet különösen tiszta és boldog fajtája; nevelje magát erre, – de fogadja el nagy bizalommal azt, ami jön, s ha a saját  akaratából jön, bensője valamely szükségéből , vegye magára  és ne gyűlöljön semmit. 
A nemiség nehéz ez igaz. De amit ránkróttak, súlyos, – csaknem minden  komoly dolog az, és mindent komolyan kell vennünk. Csak ha ezt felismeri  és eljut odáig, hogy önmagából, saját képességéből és alkatából, saját tapasztalatából , gyermekségéből és erejéből kiindulva kiharcol magának egyéni (konvenciótól és erkölcstől nem befolyásolt) állásfoglalást a nemi kérdéssel szemben, akkor  nem  kell többé félnie, hogy elveszíti önmagát és méltatlanná válik legbecsesebb birtokára.
   A  testi  gyönyör  érzéki élmény, éppen úgy, mint a tiszta szemlélet vagy a tiszta érzés, amellyel  egy szép gyümölcs tölti el a nyelvet ; nagy, végtelen tapasztalást  és tudást nyújt a világról, minden  tudás színejavát és teljességét. És nem az a rossz, hogy elfogadjuk, –  az a baj, hogy csaknem mindenki visszaél vele, elpazarolja, életének fáradt perceiben izgatószerül és szórakozásul használja fel s nem erőgyűjtésül a legmagasabb feszültség  pillanataihoz. Hiszen az emberek még az evésből is valami mást csináltak: az egyik oldalon ínség, a másikon bőség  tette zavarossá ennek a szükségletnek a tisztaságát, és ugyanilyen  szomorúvá vált minden mély és egyszerű létszükséglet, amely  megújítja az életet. De az egyes ember a maga számára megtisztíthatja őket és élhet tisztán  (s ha ő sem képes  erre, mert túlságosan függő lény, akkor  ott van a magányos). Ő visszaemlékezhet rá, hogy az  állatokban és növényekben minden szépség a szerelem  és vágy csendes és maradandó testetöltése  s láthatja, hogy az állat és növény egyforma türelemmel, készségesen  egyesülve gyarapodik és növekszik,  – nem fizikai kedvtelésből, nem fizikai fájdalomból, hanem szükségszerűségeknek engedve, amelyek kedvnél és fájdalomnál nagyobbak, az akaratnál és ellenállásnál hatalmasabbak. Ó, bárcsak  az ember is alázatosabban fogadná, komolyabban hordozná és viselné el ezt a titkot, amely a föld legparányibb atomját is betölti, és érezné meg végre, mily rettenetesen súlyos ez, a helyett, hogy  könnyen  veszi. Bárcsak  tisztelné ezt az ő termékenységét, amely egyetlen, akár szellemileg, akár testileg  jelentkezik; mert a szellemi alkotás is a fizikaiból  származik, egylényegű  vele és a testi gyönyörnek mintegy lágyabb, elragadtatottabb  és örökebb ismétlődése. "Alkotónak lenni, nemzeni,  létrehozni" ez a gondolat semmivé lenne a világban való folytonos igazolódása és megvalósulása nélkül, semmi az állatokból és tárgyakból kizengő ezerszólamú beleegyezés nélkül – és élvezete is azért  oly leírhatatlanul szép és gazdag, mert milliók nemzésének és szülésének öröklött emlékezetével telítődött. Egyetlenegy alkotó gondolatot ezer, feledésből újjáéledő szerelmes éj tölt el fenséggel és nagysággal. És  akik ilyen éjtszakákon találkoznak és ringató mámorban fonódnak össze, komoly munkát végeznek, édességet halmoznak föl, mélységet és erőt valamely eljövendő  költő dalához, aki felkél majdan, hogy mondhatatlan gyönyörökről  szóljon. És  a jövőt idézik elő; és mégha tévednek is  és vaktában ölelkeznek, a jövő mégis elközelg, életre támad egy új ember s a véletlen mélyén, amely itt látszólag történt, felébred a törvény s egy ellenállóképes, erős mag keresztülfurakodik a petesejthez, amely kitárulva úszik vele szembe. – Ne tévessze  meg soha a felszín: a mélyben minden törvénnyé válik. S akik a titokkal hamisan és rosszul élnek (s ilyenek nagyon sokan vannak), csak a maguk részéről veszítik el, de mégis továbbadják, mint lezárt levelet, a nélkül, hogy tudnának róla. És ne tévelyedjék el a nevek sokfélesége  s az esetek bonyolultsága között. Talán valami nagy anyaság borul  közös vágyként mindenek fölé. Annak a lénynek,  "aki még semmit sem teljesített" (amint Ön oly szépen mondja): a szűz leánynak a szépsége  is anyaság, önmagát sejtő, készülő, aggódó és vágyakozó. Az anya szépsége szolgáló anyaság s az öregasszonyban a nagy emlékezés él. És van a férfiban is anyaság, gondolom, testi és szellemi; nemzése a szülés egy fajtája és szülés az is, amikor legbensőbb teljességéből alkot. S talán a nemek rokonabbak, mint vélnők és a világ nagy megújulása úgylehet abból ered majd, hogy a férfi és a nő megszabadulva minden téves érzéstől és ellenszenvtől, egymást nem úgy fogják keresni, mint ellentétek, hanem mint testvérek és szomszédok s úgy illeszkednek egymáshoz, mint emberek, hogy ezt a nehéz nemiséget, amely rájuk kényszeríttetett, egyszerűen, komolyan és türelmesen, – együtt hordozzák.
  De ami egyszer talán sokaknak lehetséges lesz, a magányos már most előkészítheti és építheti kevésbbé tévedő kezeivel. Ezért, kedves Uram, szeresse magányosságát és a fájdalmat, amelyet okoz Önnek, viselje szépen zengő panasszal. Mert, amint  mondja, távolinak érzi azokat, akik közel vannak Önhöz és ez mutatja, hogy világa már tágulni kezd. S ha közelsége távoli, akkor távolsága már a csillagok alatt  van és nagyon messze; örüljön növekedésének amelybe senkit sem vihet magával és legyen jó a visszamaradókhoz,  járjon biztosan és nyugodtan előttük, ne kínozza őket kétségeivel s ne rémítse bizalmával vagy örömével, – ezt úgysem tudnák megérteni. Keressen velük valami egyszerű és hű közösséget s ennek nem kell okvetlenül változnia, ha közben Ön más és más lesz is; szeresse bennük az élet egy idegen formáját és legyen kímélettel az öregedők iránt, akik félnek az egyedülléttől, amelyhez Önnek bizalma van. Kerülje el az anyagszolgáltatást  a szülők és gyermekek közt  mindig feszülő drámához; ez sok erejét használja el a gyermekeknek  és elemészti az öregek szeretetét, amely hat és melegít, ha nem is észrevehetően. Ne kérjen tőlük tanácsot és ne számítson megértésükre, de higyjen a szeretetben, amelyet örökségként őriznek az Ön számára  és bízzék benne, hogy ebben a szeretetben erő lakozik és áldás, amely alól nem kell kivonnia magát, nehogy túlmesszire  menjen!
  Jó, hogy mindenek előtt hivatást választ, amely önállóvá teszi Önt és minden szempontból teljesen a saját lábára állítja. Várja meg türelmesen, hogy benső élete korlátozva érzi-e magát e hivatás formája által. Én nagyon nehéznek tartom és igényesnek, mert nagyon sok konvenció terheli és feladataiban  személyes felfogásnak alig enged teret. De magányossága még nagyon idegen  körülmények közt is támasza és otthona lesz Önnek s belőle kiindulva mindig meg fogja találni a helyes utat.
Jókívánságaim kísérik és bizalommal gondolok Önre. 

az Ön  

Rainer Maria Rilke-je



fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest  1947

5. levél


Róma, 1903.  okt.  29.

Kedves  és  tisztelt  Uram,

augusztus  29-i  levelét Firenzében  kaptam meg  és  csak  most felelek rá, két hónap  múlva. Bocsásson  meg  ezért a késlekedésért, de útközben  nem szívesen  írok  levelet, mert a levélíráshoz a legnélkülözhetetlenebb  eszközökön  kívül többre  van  szükségem: némi csendességre, magányra  s egy nem túlságosan kedvetlen  órára.
 Rómába  talán  hat  hete  érkeztünk meg, olyan időben, amikor még üres, forró és láztól bódult volt, és ez a körülmény egyéb gyakorlati, berendezkedési nehézségekkel együtt közrejátszott abban, hogy a nyugtalanság körülöttünk sehogy sem akart véget érni és az idegenség is a hontalanság terhével nehezedett  ránk. Ehhez  hozzá  kell  még  számítani, hogy  Róma (arra, aki  még nem ismeri) az első  napokban  nyomasztólag  és szomorúan hat: előbányászott  és fáradságosan épségben tartott múltjának  gazdagsága  miatt (amelyből a törpe  jelen táplálkozik) élettelen és gyászos  múzeumi hangulatot  áraszt s a tudósok, filológusok részéről támogatott és az átlagos  itáliai utazók által utánzott túlbecsülése miatt mindeme  tönkrement  és meghamisított  tárgyaknak , amelyek  végtére is nem többek, mint  esetleges  maradványok  egy más korból és életből, mely már nem a mienk, nem is kell, hogy a mienk  legyen. Végül  többhetes  naponként  való védekezés után az ember, bár még kissé  zavartan, visszatalál  önmagához és azt mondja: nem, itt  nincs  több szépség, mint másutt és mindez a sok, nemzedékeken keresztül  megcsodált tárgy, amelyet napszámoskezek javítottak és egészítettek  ki, nem jelent semmit, maga is semmi, nincs szíve, nincs értéke; de van itt sok szépség, mivel mindenütt sok a szépség. Végtelen áradású, fürge víztömegek ömlenek ódon vízvezetékek ívei alatt a városba s táncolnak a sok tér fehér kőcsészéi  felett, széjjel folynak az öblös, tágas medencékben és zubognak egész nap, zúgásuk belenő az  éjszakába, amely itt hatalmas, csupa csillag és szellősen  lágy. És kertek vannak itt, feledhetetlen fasorok és lépcsők, – lépcsők, melyeket Michelangelo tervezett, a leomló víz mintájára épült lépcsők, széles lejtőkkel, ahol egyik fok a másikból mint hullámból a hullám születik. Ilyen benyomások után összeszedjük magunkat, magunkhoz térünk abból a követelőző sokféleségből, amely itt szónokol és fecseg (s milyen beszédes!), és lassacskán felismerjük azt a néhány dolgot, amiben örökkévalóság él és ezért szerethetjük  és magányosság él, amelyben csöndesen résztvehetünk.
  Most  még a városban, a Kapitoliumon lakom, a római művészetből ránkmaradt legszebb  lovasszobor, Marcus Aurelius szobra közelében; de pár hét múlva csöndes, egyszerű  helyre költözöm, egy nagy park mélyén eldugott régi pavillonba, amely a városi  zajtól és bizonytalanságtól távol rejtőzik. Ott fogok  lakni egész télen át, örvendezve a nagy csendességnek  s  ettől  jó és eredményes órák ajándékát várom...
  Ott  már inkább otthonos  leszek  és akkor hosszabb levelet írok, amelyben szóbakerül majd az Ön írása is.  Ma még csak azt kellene elmondanom (s talán hiba, hogy nem tettem meg már korábban), hogy a levelében bejelentett  könyv, (amely az Ön munkáit tartalmazta volna) nem érkezett meg ide. Talán visszakézbesítették Önnek  még Worpswedeből? (Mert csomagokat nem szabad a címzett  után külföldre  küldeni.) Ez a lehetőség a legkedvezőbb  és szeretném, ha feltevésem beigazolódnék. Remélhetőleg nem  kell az elveszésére gondolni, bár ez az itáliai postaviszonyok  mellett, sajnos, nem ritkaság.
  Szívesen  fogadtam  volna ezt a könyvet is (mint minden életjelt Önről); és időközben keletkezett verseit mindig elolvasom (ha rámbízza) és igyekszem átélni őket, amilyen jól és szívből csak tudom.
  Jókívánságait  és  üdvözletét  küldi 



az Ön  

Rainer Maria Rilke-je
fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947 

6. levél

Róma, 1903. december  23.

Kedves  Kappus  uram,

nem  szabad  köszöntésemet  nélkülöznie, midőn karácsony közeleg és  Ön talán az ünnep idején  nehezebben viseli  egyedüllétét, mint  máskor. De ha észreveszi, hogy ez a magány nagy, örüljön neki; mert (így kérdje önmagát) mi lenne  a magány nagyság nélkül? Csak  egyféle magányosság  van s az nagy  és nem könnyű elviselnünk: csaknem mindenkinek  vannak olyan órái, amikor szívesen elcserélné akármivel, bármilyen közönséges és olcsó  közösséggel, a legközelebbivel, a legméltatlanabbal való megegyezés  látszatával is...De talán éppen az ilyen órákban  növekedik a magány; mert az ő növése is fájdalmas , mint a fiúké és szomorú, mint a sarjadó tavaszok. Ám ez ne tévessze meg Önt. Mégis csak erre van szükség: egyedüllétre, nagy benső magányra. Hogy magunkba mélyedjünk és órák hosszat senkivel se találkozzunk, ezt  kell elérnünk. Egyedül  lenni, mint ahogy gyermekkorunkban magunk voltunk,  mikor a felnőttek közöttünk  járkáltak, összefonódva nagy  és fontosnak látszó  dolgokkal s ők maguk is oly serénynek  tűntek, mivel tetteikből semmit sem  értettünk. S ha egy nap belátjuk, hogy  foglalkozásuk szegényes, hivatásuk  megmerevedett és nem  függ  össze többé az élettel, miért ne nézzünk  rájuk továbbra  is gyermekként, mint valami idegenre  saját világunk mélységéből, saját magányunk tág teréből, amely maga is munka, rang és hivatás?
Miért akarnók a gyermek  bölcs megnemértését  védekezéssel  és megvetéssel  cserélni fel, mikor  a megnemértés kívülállást  jelent, a védekezés és megvetés azonban  részvétel abban, amitől ezekkel  az  eszközökkel szabadulni  akarunk.
  Gondoljon, kedves  Uram, arra a világra, amelyet magában hordoz és nevezze  ezt a gondolatot, ahogy akarja; lehet ez emlékezés saját gyermekségére, vagy saját jövője utáni  vágy csak legyen  figyelmes  azzal szemben, ami  Önben  keletkezik  s állítsa fölébe mindannak, amit maga körül észrevesz. Ez  a  legbensőbb  történés Önben  méltó teljes szeretetére, ezen  kell  valami  módon  dolgoznia s nem sok időt és kedvet vesztegetni  arra, hogy tisztázza az emberekhez való viszonyát. Ki mondja  Önnek, hogy ez a viszony egyáltalán létezik? – Tudom: a hivatása kemény  és  csupa ellentmondás Önnel szemben s panaszát  előre  láttam  és tudtam, hogy jönnie  kell. Most, hogy bekövetkezett, nem csillapíthatom, csak  azt tanácsolom, fontolja meg, nem így van-e  mindegyik hivatás, tele igényekkel, tele ellenségeskedéssel  az egyes ember iránt, mintegy átitatva azoknak a gyűlöletével, akik némán és mogorván merültek  el a józan kötelességteljesítésben. Azt  az állást, amelyben Ön kénytelen most élni, semmivel  sem terheli több konvenció, előítélet és tévedés, mint a többieket s ha akad is a szemlélődésnek nagyobb szabadságot engedő  állás, olyan egyáltalán nincs, amely önmagában véve elég tágas  és kényelmes volna és kapcsolatban  állna  azokkal a nagy valóságokkal, amelyek az igazi  életet  jelentik. Csak az egyes  ember, a magányos  állhat meg szinte tárgyként a mély törvények  között és ha kilép a kelő  reggelbe, vagy az eredménnyel  zsúfolt estbe néz és érzi, hogy mi történik ott, akkor lehull róla minden társadalmi állás, mint a halottról a lepel, bár csupa élet veszi körül. Amit, kedves Kappus úr, most mint katonatisztnek kell tapasztalnia, hasonlóképpen érezte  volna minden létező hivatásban, sőt még ha  a különböző foglalkozásokon kívül egyedül a társasággal  keresett  volna könnyű és önálló  érintkezést, ettől a szorongató érzéstől  akkor sem mentesülhetne. – Mindenütt  így  van; de ez nem  ok az aggodalomra  vagy bánatra; ha semmi közösség sincsen az emberek és Ön között, próbáljon meg közelférkőzni  azokhoz a dolgokhoz, amelyek nem hagyják el Önt. Itt  vannak még az éjszakák, a fákon és országokon átfutó szelek; a tárgyak között  s az állatoknál még csupa történés minden s ebben Ön is részt vehet, és olyanok még a gyermekek is, mint Ön volt gyermekkorában, oly szomorúak és boldogok,  – s ha gyermekségére  gondol, úgy ismét köztük él, a magányos  gyermekek között és a felnőttek nem számítanak s méltóságuk értéktelen.
   S ha komor és kínzó  a gyermekkorára s a vele összefüggő  egyszerűségre és csendre gondolnia, mert többé  nem tud hinni  Istenben, aki ott mindenütt előfordul, akkor kérdezze meg önmagát, kedves Kappus úr, hogy valóban elvesztette-e Istent? Nincs-e sokkal inkább úgy, hogy sohasem is volt  a birtokában? Mert mikor lehetett volna? Azt hiszi, a gyermek képes megtartani őt, akit a férfiak is nehezen hordoznak s akinek súlya alatt meggörnyednek az aggastyánok? Azt hiszi, hogy aki valóban birtokolta őt, az elveszítheti, mint egy kis kavicsot, – vagy nem gondol arra, hogy akié ő volt, azt már csak ő veszítheti el? Ha azonban rájön, hogy gyermekségében nem volt jelen, ha úgy sejti, hogy Krisztust vágya csalta meg és Mohamedet félrevezette büszkesége s ha rémülten érzi, hogy most sincs; ebben az órában sem létezik, mikor róla beszélünk  – mi jogosítja Önt arra, hogy annak, aki sohasem volt, hiányát érezze, mint valami elmúltnak és keresse, mintha elveszett volna?
   Miért nem gondolja, hogy Ő az, aki jönni fog, aki öröktől fogva várható, ő az elkövetkezendő, végső gyümölcse egy fának, amelyen mi vagyunk a levelek? Mi tartja vissza attól, hogy Isten születését eljövendő időkbe vetítse ki és úgy élje életét, mint a hosszú terhesség történetének egy fájdalmas és szép napját? Hát  nem látja, hogy minden, ami itt végbemegy, mindig csak újrakezdés és miért ne lehetne ez az Ő kezdete, mikor a kezdet önmagában mindig oly szép? Ha Ő a legtökéletesebb, nem  kell-e értéktelenebbnek is lenni előtte, hogy kiválasztódhassék  a bőségből és fölöslegből? Nem a legvégsőnek kell-e lennie, hogy mindent  magábaöleljen? És mi értelmünk lenne, ha Ő, aki után sóvárgunk, már lett volna?
   Miként a méhek  összegyűjtik a mézet, azonképp hordjuk mi is mindenből  a legédesebbjét  és  építjük  Őt.  Ezt tesszük  a kicsiny, sőt jelentéktelen dolgokkal is (ha szeretetből történnek), a munkával s utána a pihenéssel, hallgatással vagy apró, magányos örömmel , mindennel, amit egyedül cselekszünk, résztvevők és társak nélkül, Őt kezdjük el, Őt, akit éppoly kevéssé fogunk  megérni, mint elődeink bennünket. És ezek a régmúltak  mégis bennünk élnek, hajlamként, teherként sorsunkon, vagy mint csörgedező vér és mozdulat, amely az idő mélységeiből száll fel.
   Van  valami, ami  elveheti Öntől ezt a reményt, hogy egykor így éljen Őbenne, a Legtávolabbiban, a Legvégsőben?
   Ünnepelje  a karácsonyt, kedves  Kappus úr, azzal a békés érzéssel, hogy neki az Ön részéről talán éppen erre az életfélelemre van szüksége, hogy elindulhasson; az átmeneti állapot e néhány napja talán éppen az az idő, mikor Önben minden Őrajta munkál, mint ahogy Ön is egykor gyermekként szüntelen Őrajta dolgozott. Legyen  béketűrő, ne méltatlankodjék  és gondolja el, hogy a legkevesebb, amit tehetünk, ha nem nehezítjük meg jobban  létrejöttét, mint a föld a tavaszét, ha az jönni akar. 
   S  legyen  vidám  és  vigasztalódott.

az Ön  

Rainer Maria Rilke-je
fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947 

7. levél

Róma, 1904.  május 14..

Kedves Kappus uram,

 hosszú idő telt el azóta, hogy legutolsó levelét megkaptam. Ne nehezteljen rám ezért; először munkám, azután más zavaró körülmények s végül betegeskedésem akadályozott újból és újból a válaszban, amelyet nyugodt és jó napjaimból akartam Önnek küldeni. Most megint jobban érzem magam valamelyest (a tavaszelő a maga ártalmas, szeszélyes változásaival itt is erősen érezhető volt), s így hozzájutok, hogy végre üdvözöljem Önt, kedves Kappus úr és amennyire tőlem telik, (hisz oly szívesen teszem ezt) egyet-mást hozzáfűzzek leveléhez.
   Amint látja: szonettjét leírtam, mert úgy találtam, hogy szép, egyszerű és a csendes mértéktartáshoz legjobban illő formában született. Azok közül a versei közül, amelyeket eddig olvashattam, ezek a legjobbak ... És most átadom ezt a másolatot, mert tudom, milyen sok fontos és új tapasztalattal jár, ha munkánkat idegen kézírásban látjuk viszont. Olvassa úgy a verset, mintha idegen lenne és szíve mélyén érezni fogja, mennyire Önhöz tartozik.    
   Öröm volt számomra levelének és e szonettnek többszöri elolvasása; mindkettőt köszönöm.
   És ne vezesse tévútra az, hogy van valami Önben, ami magányosságából kikívánkozik. Ha nyugodtan és megfontoltan s mintegy eszközként használja fel, — éppen ez a vágy fog segíteni Önnek abban, hogy magányát nagy területre szélesíthesse ki. Az emberek (konvenciók segítségével) mindig a könnyű, sőt a legeslegkönnyebb megoldást választották; világos azonban, hogy nekünk a nehézre kell igyekeznünk; minden élőlény ezt vállalja, a Természetben a maga módján nő és védekezik minden, önmagából fejlődik sajátossá és mindenáron megkísérel azzá válni, minden ellenállással szemben.
Keveset tudunk, de az a bizonyosság sohasem hagyhat el bennünket, hogy a nehezet kell vállalnunk.
   Egyedül lenni jó, mert az egyedüllét nehéz; ha pedig nehéz valami, ez csak eggyel több ok arra, hogy cselekedjük.
   Szeretni is jó: mert a szeretet nehéz. Ember és ember közti szeretet: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsgálat, munka, amelyre minden más munka csak előkészület. Ezért nem képesek a fiatalok, akik mindenben kezdők, a szerelemre sem: meg kell tanulniuk. Tanulniuk kell egész lényükből, teljes erejükből, magányos, szorongó, torkukban dobogó szívükre figyelve. A tanulóidő azonban mindig hosszú, lezárt időszakasz és így szeretni — az messzire és mélyen az életbe nyúló magányt, fokozottabb és elmélyültebb egyedüllétet jelent arra nézve, aki szeret. A szerelem eleinte egyáltalán nem feloldódás, odaadás és mással való egyesülés (mert miféle egyesülésre lenne képes a tisztázatlan, az el nem készült s még alárendelt?), hanem magasztos alkalom az egyes számára, hogy érlelődjék, önmagában valamivé váljék, világgá legyen, önálló teljes világgá valaki más kedvéért, - nagy és sokat kívánó igény vele szemben, amely kiválasztja és nagyra hívja el.
Az ifjú embereknek (résen állva és edzve magukat éjjel-nappal) csakis ilyen értelemben, mint önmagukon végzendő munkát lenne szabad a nekik adott szerelmet felhasználniuk. Nekik nem való a feloldódás, az odaadás és semmiféle közösség, mert ez a végső cél, amelyet most még talán egy emberélet alatt sem érhetünk el, s ők még nagyon-nagyon sokáig takarékosságra és gyűjtésre szorulnak.
    De éppen ebben tévednek oly gyakran és oly súlyosan a fiatalok, hogy (mivel a türelmetlenség lényükben van) ha elfogja őket a szerelem, egymás karjaiba hullnak, kiöntik magukat úgy, amint vannak, minden zaklatottságukkal, rendetlenségükkel, zűrzavarukkal együtt ...: de mi ennek a következménye? Mit kezdhet az élet a félig-roncs értékek  e halmazával, amelyet ők az ő közösségüknek hívnak és, ha ez lehetséges volna, szívesen neveznék boldogságuknak és jövőjüknek is?  Itt mindegyik elveszíti önmagát  a  másik kedvéért és ezzel elveszíti a másikat  is és még nagyon sokakat, akik eljövendők lennének.
S elveszíti a távlatokat és lehetőségeket, lágy és sejtelmes dolgok meg-megrebbenő közeledését felcseréli a terméketlen tanácstalansággal, amelyből többé semmi sem fakadhat, legfeljebb némi undor, csalódottság, szegénység, és megfutamodás valamilyen konvencióba, egyikbe a sok közül, amelyek ezen az igen veszélyes úton oly nagy számban kínálkoznak általános menedékházul. Az emberi élmények egy területe sincs annyira tele közhelyekkel, mint ez; a legválogatottabb mentőövek, csónakok és úszóhólyagok találhatók itt; a társadalmi felfogás mindenféle mentsvárakat teremtett, mivel, hajlamos lévén a szerelmi életet élvezetnek tekinteni, egyúttal könnyűvé is kellett formálnia, olcsóvá, veszélytelenné és biztossá, mint amilyenek a nyilvános szórakozások.
   Igaz, hogy nagyon sok fiatalember, aki helytelenül, vagyis csak odaadóan és nem magányosan szeret (és az átlaggal ez mindig így lesz), érzi valami hiba nyomasztó súlyát és a saját, egyéni módján életképessé, gyümölcsözővé akarja tenni az állapotot, amelybe jutott; mert természetes érzése azt súgja, hogy a szerelem kérdései még kevésbbé oldhatók meg nyilvánosan, ilyen vagy amolyan megállapodás szerint, mint bármi más fontos dolog; ezek a kérdések nagyon közeliek, lélektől-lélekig hangzók és minden esetben új, különleges, csakis személyes választ igényelnek: — de önmagukból, régen megrendült magányuk mélységéből kiindulva, hogyan találhatnának kivezető utat azok, akik már egymásba merültek, nem határolódnak többé el, — akik nem különböznek, tehát semmi sajátjuk sincs? Közös gyámoltalanságból cselekednek  s ha aztán  a legjobb akarattal el akarják kerülni az előttük felbukkanó konvenciót (pl. a házasságot), kevésbé feltűnő, de éppoly halálosan közhelyszerű megoldás csápjai közé keverednek; mert ekkor már aztán minden konvencióvá lesz körülöttük; ha korán összeolvadt, szomorú közösségből ered a tett, akkor minden cselekvés konvencionális — minden viszonynak, amelyhez ilyen zavar vezet, megvan a maga konvenciója, akármilyen szokatlan (vagyis köznapi értelemben: erkölcstelen) legyen is. Sőt, ebben az esetben konvencionális lépés lenne még a válás is, személytelen véletlenből fakadó elhatározás, erőtlen és gyümölcstelen.
    Ha komolyan megnézzük, úgy találjuk, hogy miként a halálra, amely nehéz, a szerelemre nézve sem ismertünk még fel semmi felvilágosítást, semmi megoldást, sem intő jelet, sem utat; s  erre a két feladatra, amelyet titokban hordozunk s továbbadunk, a nélkül, hogy megismernénk, nem kutatható ki semmiféle általános, megegyezésen alapuló szabály.
   De abban a mértékben, ahogy az életet egyénenként kezdjük megkísérelni, egyre nagyobb közelségből találkozunk ezekkel a nagy valóságokkal mi, az egyes emberek. Azok a követelések, amelyekkel a szerelem nehéz munkája fejlődésünkkel szemben fellép, nagyobbak az életnél és mi, mint kezdők, teljesítésükhöz még gyengék vagyunk. De ha mégis kitartunk és ezt a szerelmet magunkra vesszük tehernek és tanulóidőnek s magunkat mindazokban a könnyű és könnyelmű játékokban, amelyek mögé az emberek létük legkomolyabb lényege elől elrejtőznek nem vesztegetjük el - akkor talán egy kis előrehaladás és megkönnyebbülés érezhető lesz azok számára, akik majd utánunk jönnek; és talán már ez is sokat ér.
   Hiszen még csak mostanában jutunk el oda, hogy az egyes embernek a másikhoz való viszonyát előítélet nélkül, semlegesen vizsgáljuk s kísérleteink az ilyen együttélés megteremtésére a múltban példa nélkül állnak. És mégis  sokan vannak már, az idő múlásával, akik bátortalan kezdeményezésünkben segíteni akarnak.
   A leány és az asszony új, sajátos kibontakozása közben csak átmenetileg lesz férfias jó-  és rossz-szokások utánzója és férfihivatások betöltője. Az ilyen átmenetek bizonytalansága után megmutatkozik majd, hogy a nők csak azért mentek keresztül ezeknek az (olykor nevetséges) álruháknak gyakori változásain, hogy legbensőbb lényük megtisztuljon a másik nem torzító befolyásától. A nőkben közvetlenebbül, gyümölcsözőbben s meghittebben lakozik az élet s ezért alapjában véve érettebb, emberibb emberek kell, hogy legyenek, mint a könnyed, az élet felszíne alá semmiféle testi gyümölcs súlyától le nem húzott férfiak, akik önhittek, mohók és lebecsülik azt, amit állítólag szeretnek. A nőnek ez a fájdalmakban és megalázkodásokban kihordozott embersége napvilágra lép majd, ha külső állapotának változásaiban levetkőzte a csak-asszonyiság konvencióit, — és a férfiak, akik ma még nem érzik ennek jöttét, meglepődnek majd és megdöbbennek. Egy napon (s erről főkép az északi országokban tanúskodnak elvétve fel-felcsillanó jelek), egy napon megjelenik majd a leány és az asszony, akinek a neve többé nem csupán a férfiénak az ellentétét fogja jelenteni, hanem valami önállót, amelynél nem gondolunk semmiféle kiegészítésre és határra, csak az életre, a létre: az asszonyi ember.
   Ez a fejlődés meg fogja változtatni a szerelmi élményt, amely most csupa tévedéssel van tele és (a túlhaladott férfiaknak eleinte nagyon is akaratuk ellenére) mindenestül át fogja alakítani olyan kapcsolattá, amely embertől emberig terjed majd s nem férfitól asszonyig. És ez az emberibb szerelem, (amely végtelenül tapintatosan és finoman, jól és tisztán fog lebonyolódni a kötésben és oldásban egyaránt) hasonlítani fog ahhoz a szeretethez,  amelyet mi fáradságos küzdelemmel készítünk elő s ami abban áll, hogy két magány határolja, óvja és köszönti egymást.
   És még egyet: ne higyje elveszettnek azt a nagy szerelmet, amelyet fiatal fiúként átélt; elmondhatja-e vajjon, hogy akkoriban nem érlelődtek Önben nagy és jó kívánságok, szándékok, amelyekből még most is él?  Azt hiszem, hogy az a szerelem azért marad oly erősen és hatalmasan az emlékezetében, mert az első mélységes egyedülléte volt, az első lelki munka, amelyet életében végzett. — Minden jót kívánok Önnek, kedves, Kappus úr!

az Ön  

Rainer Maria Rilke-je


SZONETT

 Sóhaj és panasz nélkül éltemen
borongó fájdalom vonaglik át.
Csöndes napokban hófehér virág
szent szirma hull, ha álmom még terem.

De mind gyakrabban szembenéz velem
a nagy kérdés. És eltörpülni lát,
hideg habjain megtörik a gát
és zúgó tavát szelni nem merem.

És rámzuhan a gyötrelem, borús,
mint nyári éjek szürke fénytelenje,
mikor csillag is alig ég talán —

szerelem után nyúl kezem és bús
szavakat imádkoznék elmerengve,
de nem találja őket forró szám ...


       (Franz Kappus)



fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947

8. levél


Borgeby gård,  Flädie, Svédország,
                 1904. aug. 12.

   Szeretnék újból beszélgetni Önnel egy keveset, kedves  Kappus úr, bár szinte  semmi hasznosat sem mondhatok, semmit, ami segítene. Sok és nagy bánat érte Önt és el is múltak. Azt írja, hogy elmúlásuk is nehéz és  lehangoló volt. De  arra kérem, fontolja meg, nem úgy van-e inkább, hogy ezek a nagy szomorúságok  áthatották Önt? Nem  változott-e meg  lelkében sok minden s nem  lett-e Ön is más valahol, lényének  valamelyik  zugában, mialatt  szomorú  volt? Veszélyesek  és  rosszak  csak azok a bánatok, amelyekkel az emberek  előtt  kérkedünk, hogy túlkiabáljuk őket; olyanok ezek , mint a felületesen  és ostobán kezelt  betegségek: csak lappanganak és kis idő  múlva annál félelmesebben törnek ki; felgyülemlenek  bensőnkben és élnek, de ez az élet át nem élt, elvetélt  és elveszett élet, amelybe  bele  lehet halni. Ha képesek  lennénk  messzebbre látni, mint  ameddig  tudásunk ér  és  még  egy  kissé  sejtésünk előbástyáin is túl, akkor  talán nagyobb  bizalommal  hordoznánk el bánatainkat, mint az örömöt. Mert a bánat  pillanataiban  valami új, valami ismeretlen hatol belénk; érzékeink  bátortalan elfogódottságban  némulnak el, bensőnkben  minden  meghátrál, elcsendesül és az új erő, amelyet  senki sem ismer, hallgatagon  pihen  a  csendben.
   Azt  hiszem, szinte  minden  bánatunk a feszültség egy pillanata és csak mi érezzük bénítónak, mert nem  halljuk már elidegenedett  érzéseink  életritmusát. Mert a belénkhatolt idegen érzéssel  egyedül  vagyunk; s mert egy percre  minden  meghittet és megszokottat  elvett tőlünk  és átmenet  középpontjába helyezett, ahol nem  állhatunk meg. Ezért  is  múlik el  a  szomorúság: az az új erő, amely  megkeresett  bennünket, belépett  a  szívünkbe, bement  a legbelső  kamrájába és többé  ott  sincsen már: a vérben van. És nem tapasztaljuk meg, hogy  mi volt. Könnyen  el lehetne  hitetni  velünk, hogy nem is  történt semmi és mégis  átalakultunk, mint ahogy megváltozik a ház, ha vendég  lép be ajtaján. Nem  tudjuk megmondani, ki az, aki jött, talán sohasem  fogjuk tudni, de sok jel mutat arra, hogy a jövendő ilyen formában költözik belénk  és bennünk  alakul át, mielőtt  megtörténik. S ezért olyan fontos magányosnak  és figyelmesnek  lennünk, amikor  szomorkodunk: mert  annak  a látszólag eredménytelen  és  dermedt  pillanatnak, amikor  jövőnk  találkozik  velünk, sokkal  több köze van  az élethez, mint a másik  hangos és  véletlen időpontnak , amelyben mintegy kívülről történik meg velünk a jövő. Minél  csöndesebbek, türelmesebbek  és nyiltabbak  vagyunk  bánatunkban, annál  mélyebben és zavartalanabbul hatol belénk az új, annál  jobban magunkévá tehetjük, annál inkább a  mi sorsunk lesz  és ha egy későbbi  napon "megtörténik" (azaz: belőlünk  kiindulva  másoknak  is  láthatóvá  válik), akkor szívünk legmélyén rokonunk lesz és közelérezzük magunkhoz. És ez szükséges.  Szükséges  – és egyre inkább e felé tart majd fejlődésünk –, hogy semmi  se történjék velünk, ami idegen, hanem csak az, ami  régóta hozzánk tartozik. Oly  sokféle  mozgatóerőt kellett már  átértékelnünk, majd csak felismerjük hát lassanként  azt is, hogy amit mi sorsnak nevezünk, az emberből indul ki s nem kívülről hat reá. Csakhogy  a legtöbben, amíg bennük élt sorsuk, nem szívták fel magukba, nem alakították át és így nem ismerhették fel  azt, ami belőlük eredt; olyannyira  idegen volt számukra, hogy zavart félelmükben azt hitték: éppen  most kellett  beléjük költöznie, mert esküdni mernének rá, hogy azelőtt  semmi  hasonlót sem találtak önmagukban. Mint ahogy az ember  a nap mozgását sokáig tévesen ítélte meg úgy csalódik még mindig az eljövendő  mozgására nézve. Kedves  Kappus úr, – a jövő szilárdan áll, mi ellenben  a  véghetetlen térben mozgunk.
   Hogyne  lenne hát nehéz a dolgunk?
   És ha ismét a magányosságról  beszélünk, egyre  világosabb lesz, hogy  voltaképpen  nincs mit választanunk, vagy elhagynunk. Egyedül  vagyunk
   Csalhatjuk önmagunkat  és  tettethetjük, mintha nem így lenne. Ez minden. Sokkalta  jobb tehát, ha beismerjük, hogy magunk  vagyunk, sőt egyenesen  ebből indulunk ki. Így persze, megeshetik az, hogy szédülünk, mert eltűnik előlünk minden biztos pont, amelyen meg szokott  pihenni szemünk, nincs  többé közelség  és  minden  távoli végtelenül  messze  van. Ha valakit szobájából szinte minden előkészület  és átmenet nélkül egy nagy  hegység  csúcsára  állítanának, hasonlót érezhetne: páratlan bizonytalanságot, és a Névtelennek  való kiszolgáltatottság  csaknem  megsemmisítené. Zuhanóban érezné magát  vagy azt  hinné, hogy  kihajították az űrbe, vagy hogy ezer darabba robban szét: s micsoda hallatlan hazugságokat kellene  koholnia, hogy utolérje  és  tisztázza  érzékeinek állapotát. Aki magányossá válik, az előtt  így változik meg  minden  távolság, minden  mérték; sok ilyen változás  hirtelen megy  végbe  s  ekkor, mint a hegycsúcson álló emberben, szokatlan képzelgések  és különös  érzések keletkeznek  és sokszor úgy látszik, hogy az elviselhetőség  határán túlnőnek. De ezt is szükséges  átélnünk. Létünket  olyan messzemenően  kell  vállalnunk, amennyire  csak lehet; mindennek, még a lehetetlennek is  lehetségessé  kell válnia benne. Alapjában véve ez az egyetlen bátorság, amely  tőlünk elvárható: még a legkülönösebbnek, legcsodálatosabbnak, legérthetetlenebbnek is bátran  a szemébe nézni. Véghetetlen károkat okozott az életnek, hogy az emberek ebben  az  értelemben  gyávák voltak. Azok az élmények, amelyeket  "jelenségek"-nek  neveznek, az egész úgynevezett  "szellemvilág", a halál és mindezek a velünk  oly rokon dolgok  a naponkénti elhárítás  folytán  annyira kiszorultak  életünkből, hogy  érzékszerveink, melyekkel  fel  tudtuk  fogni őket, elkorcsosultak. Istenről nem is beszélve.
   De az ismeretlentől  való  félelem nemcsak az egyes  ember  életét  tette szegényebbé, hanem korlátozta az emberek  egymáshoz  való  viszonyát is, mintha végtelen lehetőségek folyamágyából puszta partra emelte volna ki, ahol semmi sem történik. Mert nemcsak a lustaság  teszi  egyedül, hogy  az emberi  viszonyok  olyan kimondhatatlanul egyhangúak  és  megújulás  nélkül  esetenként  ismétlődnek, hanem  a  visszariadás  is az új, beláthatatlan  élménytől, amelyre nem  érezzük  magunkat  elég erősnek.  Aki  azonban  el van szánva  mindenre, aki  semmit  sem  zár ki az életéből, még a legtalányosabbat  sem, az tudja  csak kiaknázni  létét és a másokhoz  való  kapcsolatát eleven valóságként  élni  át.  Mert ha az egyesnek  ezt a létét úgy képzeljük el, mint kisebb  vagy  nagyobb  helységet, akkor kitűnik, hogy  ennek  a  helységnek  a  legtöbb ember  csak egy sarkát ismeri, egy ablakmélyedést  vagy egy sávot belőle, amelyen  fel s alá  járkál. Így  valamennyire  biztonságban  érzi  magát. És  mégis, – mennyivel  emberibb az a veszélyes  bizonytalanság, amely  Poe történeteiben a  foglyokat  arra  kényszeríti, hogy  félelmes  börtönük formáit kitapogassák  és  ne  legyenek  idegenek  tartózkodási helyük  kimondhatatlan rettegéseivel  szemben. Mi azonban  nem  vagyunk  rabok. Nem vesznek  körül   csapdák  és  hurkok  és nincsen  semmi, ami bennünket  kínozzon, vagy  aggasszon. Az életbe  úgy  helyeztettünk, mint a nekünk legmegfelelőbb  elembe  és  ezenkívül  a  hozzá való évezredes  illeszkedésünk  által  az élethez  olyan hasonlókká váltunk; ha elcsöndesedünk, valami szerencsés  mimikri segítségünkre  van abban, hogy  bennünket környezetünktől  alig lehessen megkülönböztetni. Semmi  okunk  sincs rá, hogy világunkkal szemben bizalmatlanok  legyünk, mert nem ellenünk irányul. Ha borzadályai vannak, azok a mi borzadályaink, ha szakadékai, azok is hozzánk  tartoznak s ha vannak  veszélyei  is, meg kell  próbálnunk szeretni őket. És ha életünket  a szerint az elv szerint  rendezzük be, amely azt tanácsolja, hogy mindig a nehézre igyekezzünk, akkor  legmeghittebb  és  leghűbb barátunk lesz, ami most talán még nagyon idegennek  látszik. Hogyan is feledkezhetnénk el  azokról az ősi mítoszokról, amelyeket  minden nemzet bölcsőjénél  megtalálunk: a mítoszbeli  sárkányokról, amelyek  az utolsó pillanatban hercegnőkké  változnak át; életünk sárkányai  talán mind ilyen hercegnők és csak arra  várnak, hogy  egyszer  szépnek és hősiesnek  lássanak  minket. Legmélyebb  lényegében  talán minden  Rémület csak gyámoltalanság, amely  tőlünk vár segítséget.
   Ezért  nem  szabad  megrémülnie, kedves  Kappus úr, ha valami  soha nem  látott, nagy  szomorúság  merül fel Önben, ha kezein és tettein  nyugtalanság  fénye, vagy  hős  árnyéka suhan át. Gondoljon  arra, hogy  valami  fontos  történik, hogy az élet nem felejtkezett  el Önről, a kezében  tartja és nem  engedi  lezuhanni. Miért  akarna életéből  valami  nyugtalanságot, fájdalmat  vagy  nehézséget  kirekeszteni, amikor  nem  tudhatja, hogy az ilyen  állapotok  mivel  járulnak az Ön alakításához? Miért  űzeti  magát  azzal  a  kérdéssel, hogy honnan  jön  mindez, és hová  igyekszik? Hiszen  jól  tudja, hogy ez csak  átmeneti  állapot  és  semmit sem kíván  jobban, minthogy  megváltozzék. Ha  valamely  életforma  beteges, gondolja meg, hogy a szervezet  a  betegség eszközével  szabadítja meg magát  a  belékerült idegen anyagtól; még segíteni  is  kell, hogy betegebb legyen, eljusson  a  teljes  betegséghez  és  kitörjön, mert ez az ő előbbrejutása. Önben,  kedves  Kappus úr, most sok minden történik; türelmesnek  kell lennie, mint a betegnek és óvatosnak, mint a lábadozónak, mert  Ön  talán mind a kettő. És még több: Ön  az  orvos  is  és ellenőriznie  kell önmagát. De  minden  betegségben vannak  napok, amikor az orvos  nem tehet mást, csak vár. És amennyiben most  a  saját  orvosa, Önnek  is  ezt  kell  tennie.
   Ne  nagyon  figyelje önmagát. Ne vonjon le elhamarkodott  következtetéseket abból, ami történik Önnel; hagyja  csak egyszerűen megtörténni.Különben  könnyen odajut, hogy  (erkölcsi értelemben vett) szemrehányással  tekint  múltjára, amely természetesen részes mindabban, ami most Önnel  megesik. Gyermekkorának  tévelygéseiből, kívánságaiból  és vágyaiból azonban  nem az működik  Önben, amire  emlékszik s amit elítél. Egy  magányos  és gyámolítatlan gyermekség rendkívüli  körülményei  oly nehezek, oly bonyolultak, annyiféle  befolyásnak vannak  kitéve s egyszersmind annyira kikapcsolódnak  az igazi  életösszefüggésekből, hogy  amikor  valami  bűn lép fel benne, azt nem szabad minden  további nélkül bűnnek  neveznünk. Általában  óvatosan kell bánnunk  az elnevezésekkel, egy vétkes tettnek gyakran  csak a  neve az, ami  tönkretesz egy életet  s nem  maga az a névtelen és személyes  cselekvés, amit talán az az élet, mint határozott, saját  szükségszerűségét, fáradság  nélkül  elviselhetett volna. És az erőpazarlás  csak azért  tűnik  oly nagynak  Ön előtt, mert túlbecsüli a győzelmet; nem az  a nagy teljesítmény, amit Ön annak vél, bár érzését  tekintve  igaza van,  – az a nagy, hogy valamit  akkor már  annak a csalásnak a helyére állíthatott, valami igazit  és  valódit. E  nélkül győzelme  csak morális reakció lett volna, távolabbi  jelentőség nélkül, így azonban életének egy szakasza lett. Az Ön életének, kedves  Kappus úr, amelyre oly sok jókívánsággal gondolok. Emlékszik rá, hogy mennyire vágyódott  ez az élet gyermekségéből  a  nagyság felé? Én látom most, hogy a nagynál tovább, a még  nagyobb felé vágyódik. És  azért nem szűnik  a nehézség, de  ezért  lesz  állandó a növekedés is.
   És  ha  valamit  még el kell  mondanom  Önnek, az ez: ne  higgye, hogy az, aki vigasztalni próbálja Önt, fáradság nélkül él az egyszerű  és  csöndes szavak  között, amelyek  néha jót tesznek Önnek.  Az ő élete  is  sok törődéssel és szomorúsággal  terhes  és messze  az  Öné  mögött marad. Ha azonban  másképp lenne, sohasem találhatta  volna meg azokat a szavakat.  
                                                                                                                           
                                                                                                 Az Ön 
                                                                               Rainer  Maria  Rilke-je




fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947 

9. levél

                                                                           Furuborg, Jonsered, Svédország,
                                                                              1904. november  4.

Kedves  Kappus  uram,

ebben  az  időben, amely  levélváltás nélkül telt el, részben úton voltam, részben úgy el voltam  foglalva, hogy nem írhattam. És  ma  is  nehezemre esik  az írás, mert sok levelet  kellett  már  írnom, úgyhogy fáradt a kezem. Ha  diktálhatnék, akkor sok mindent  mondanék Önnek, így azonban válaszként  hosszú  levelére csak néhány szót kap.
  Gyakran gondolok Önre kedves  Kappus úr, és oly koncentrált  kívánságokkal, hogy  ennek tulajdonképpen valahogyan  segítenie  kell  Önön. Hogy  leveleim valóban segítségére vannak, abban sokszor kételkedem. Ne  mondja, hogy csakugyan használnak. Fogadja el őket nyugodtan, különösebb köszönet  nélkül  és  várjuk ki azt, ami  jönni fog.
   Talán semmi célja, hogy most kitérjek az Ön egyes szavaira; mert amit mondhatnék  az Ön vonzódásáról a kétely iránt, vagy tehetetlenségéről a külső és benső élet összehangolása terén, vagy mindarról, ami Önt gyötri  – már elmondtam  és  csak megismételhetem azt a kívánságot, hogy elegendő türelmet kell  találnia önmagában a tűréshez és elegendő egyszerűséget a hithez; egyre több és több bizalommal kellene lennie a nehézségekhez és a mások közti magányhoz. És egyébiránt hagyja szabadon folyni az életet. Higgye el nekem: mindenesetre az életnek van igaza. 
   És az érzelmek: minden érzés tiszta, amely összefogja erejét és felemeli Önt; tisztátalan az az érzés, amely lényének csak egyik oldalát ragadja meg és így elemészti. Minden gondolat jó, amelyet nem kell szégyellnie gyermeksége előtt. Helyes  mindaz, ami többé teszi Önt, mint ami eddig legjobb óráiban volt. Minden elmélkedés jó, ha egész vérében van, ha nem mámor, nem zavarosság, hanem öröm, amelynek  a mélyére lehet látni. Érti, mire gondolok?
   És  kételkedésből  is  válhatik jótulajdonság, ha megneveli. Tudatossá kell válnia, kritikává kell hogy legyen. Valahányszor  el akar pusztítani valamit, kérdezze meg, hogy miért tartja csúnyának, követeljen tőle bizonyítékokat, vizsgálja meg  és akkor talán tanácstalannak, zavartnak, sőt zsémbesnek is fogja találni. De ne engedjen, követeljen érveket és cselekedjék minden alkalommal így, figyelmesen és következetesen és eljön majd a nap, amikor a kétely rombolóból az Ön legjobb  munkatársává lesz, és talán a legokosabbá mindazok közt, amelyek az Ön életét  építik.
   Ez  minden  kedves Kappus úr, amit ma elmondhattam Önnek. De egyidejűleg elküldöm egy kis költeményem különlenyomatát, amely most jelent meg a prágai  "Német Munka" c. lapban. Ebben a versben tovább beszélek Önnel az életről, és a halálról  és arról, hogy mindkettő  nagy és csodálatos.

                                                                                                                              Az  Ön
                                                                                                                 Rainer  Maria  Rilke-je 

 fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
  

10. levél


                             Párizs, 1908. Karácsony  másodnapja

Tudatnom  kell  Önnel, kedves Kappus úr, hogy szép levelével milyen örömöt  szerzett nekem. A  hírek, amelyeket közöl, most ismét valóban jónak nevezhetők és minél hosszasabban gondolkozom rajtuk, annál inkább úgy találom, hogy csakugyan jók. Voltaképpen Karácsony estéjére akartam ezt Önnek  megírni, de ezen a télen nagyon mélyen és szinte megszakítás nélkül merültem el munkámba, s így a régi ünnep oly gyorsan érkezett meg, hogy alig volt időm a legszükségesebb intézkedésekre az írás mérséklésére vonatkozólag.
   De gyakran gondoltam  Önre ezekben az ünnepnapokban és elképzeltem, milyen csendességben élhet abban a magányos erődben a kopár hegyek között, amelyeken úgy viharzanak át a hatalmas déli szelek, mintha nagy falatokban le akarná nyelni őket.
   Mérhetetlen nagynak kell lennie  a csendnek, amelyben ezek a hangok és mozgások elférnek és ha meggondolom, hogy mindehhez még hozzájárul és velük együtt zeng a távoli tenger jelenléte, talán mint e történelem előtti  harmónia legbensőségesebb hangja, – akkor csak azt kívánhatom Önnek, hogy bizalommal és türelmesen engedje át magát e nagyszerű magány alakító munkájának, amelyet többé semmi sem törölhet ki életéből  s amely minden átélni- s tennivalójában hatni fog csendesen  és döntően és névtelen befolyásként tovább folytatódik, mint ahogy elődeink vére továbbcsörgedez bennünk s a mienkével  keveredve tesz bennünket azzá az egyszerivé és meg-nem-ismétlődővé, akik életünk minden fordulatában vagyunk.
   Igen  örülök, hogy Önnek ilyen szilárd, kézzelfogható állása van, ez a rangja, ez az egyenruhája, ez a szolgálata, mindez a gyakorlati és körülhatárolt dolog, ami a hasonlóképpen elkülönített csekély számú legénység környezetében komoly és szükséges jelleget  nyer és a katonai hivatás játékos és időtöltő  mivoltán túl éber munkát jelent  s nemcsak megengedi az önálló résen-állást, hanem egyenesen arra nevel. És csak ez a szükséges, hogy olyan körülmények közt legyünk, amelyek formáló hatással vannak ránk és időnként hatalmas, természetes  tények elé állítanak.
   Az  élet egyik fajtája csak a művészet, és életünkkel akkor is készülhetünk rá, ha nem is tudunk róla; minden valóságosban közelebb vagyunk hozzá és inkább szomszédai vagyunk, mint a nem-valóságos, félig művészi hivatásokban, mert  ezek miközben bizonyos művészetközelséggel ámítanak, minden művészet lényegét gyakorlatilag tagadják és támadják, mint például az egész újságírás, csaknem minden kritika és az úgynevezett irodalom háromnegyed része.
   Egyszóval – örülök, mert Ön túljutott azon azon a veszélyen, hogy mindebbe belekeveredjék és valahol a valóságban meggyökerezve él magányosan és bátran. Bárcsak megerősítené és megtartaná Önt ebben az előttünk álló év.

                                                                           Mindig hű barátja:
                                                                               R. M. Rilke



 fordította: Szabó Ede

Egyetemi Nyomda, Budapest 1947



A HOLMI szerkesztőinek levele
1993. szeptember (1335. p.)


A  folyóirat-szerkesztés nagyobbik része "éjszakai" - az olvasó  nem láthatja. A minden  beküldött kézirathoz hozzáfűzött  - néha csak egymondatos, néha viszont több oldalas - kommentárok, a minden hétfői, gyakran igencsak szenvedélyes viták, a felkérő, a javításra, újragondolásra felszólító, illetve visszaküldő levelek. Hétről hétre  írunk (többek  között) pályakezdő  költőknek és íróknak. S mivel a modern  kultúra egyik  legfőbb múzsája  a kétely, a bizonytalanság, újra meg újra fölmerül: mi az, ami mondható e levelekben?
  Arra gondoltunk, megtanácskozzuk ezt a kérdést pályatársainkkal. Szemünk előtt  Rainer Maria Rilke  LEVELEK  EGY  IFJÚ  KÖLTŐHÖZ  című  írása  lebegett. A  tíz  levélből az elsőt, a legáltalánosabb érdekűt, megküldtük  számos írónak és költőnek  (s most - harminckét év után először - emlékeztetőül újra  közreadjuk). Megkértük  őket: írnának levelet egy  ifjú költőhöz. Azt  reméltük, hogy beszédmódok lehetőségei  rajzolódnak  majd  ki, a  megszólítottak párbeszédre lépnek egy  képzeletbeli vagy valóságos pályakezdővel, a kilencven évvel  ezelőtti párbeszéd  résztvevőivel, és velünk, a  Holmi  szerkesztőivel. Fölsejlik egy új  magyar ars poetica,  pontosabban új ars poeticák  sejlenek föl.
  Korántsem válaszolt  mindenki; nem is vártuk ezt. Bizonyára volt, akinek  egyszerűen nem fért  bele a programjába a válasz, volt, aki nem tartotta ösztönzőnek  ötletünket (bár - mint olvasóink  látni fogják - ennek indoklását  is örömmel közöljük), volt, aki nem gondol jó szívvel folyóiratunkra, s  végül lehetnek akár  jelentős  írók is, akik vagy nem állnak  sem képzeletbeli, sem valóságos  kapcsolatban utódaikkal, vagy  csak  egyszerűen nem szeretnek  fogalmi  nyelven  megszólalni.
  Köszönet  azoknak, akik  válaszoltak. E  számunk levelezési  rovatában elkezdjük írásaik közreadását, ám  legalább  fél  évbe telik, amíg mindegyik  feleletre  sor  kerül.


A HOLMI 1989-1994 közötti repertóriumából


Rainer Maria Rilke Levél egy ifjú költőhöz című írása nyomán a Holmi szerkesztősége felkért több magyar írót, hogy folytassanak párbeszédet egy képzeletbeli vagy valóságos pályakezdővel, a 90 évvel ezelőtti párbeszéd résztvevőivel, és a Holmi szerkesztőivel. A beküldött írásokat a folyóirat 1993/9. számától kezdték megjelentetni a levelezés rovatban.



499. Ágh István: Kedves Barátom! 93/10/1493-1495.   


500. Balla Zsófia: Levél egy ifjú költőhöz 94/7/1089-1090. 


501. Beney Zsuzsa: A verselemzésről 94/4/639-642.  


502. Bertók László: Kedves J. 93/9/1337-1339.


503. Ferencz Győző: Igen tisztelt Uram 93/11/1637. 


504. Fodor András: Levél egy fiatal költőnek. Kedves Attila! 93/11/1639-1641. 


505. Határ Győző: Hamispénz-verés 93/11/1635-1637.  


506. Hegedüs Géza: Kedves Barátom 93/12/1781-1782. 


507.Horváth Elemér: Kedves Barátaim! 93/10/1495-1496.


508. Kántor Péter: Kedves Andrea! 93/9/1339-1341.


509. Karátson Endre: Kedves Ifjú Költő! 93/9/1341-1343.    


510. Kukorelly Endre: Egy csaknem kész levél csaknem kész költőnek 94/2/324-325.


511. Marsall László: Levél egy anonim költőhöz 93/12/1783-1784.  


512. Nagy Gáspár: Levél egy ifjú párnak 93/10/1496-1498.    


513. Orbán Ottó: Levél egy fiatal költőhöz 93/10/1493.


514. Rilke, Rainer Maria: Levél egy ifjú költőhöz (ford. Szabó Ede) 93/9/1336-1337.               olvasható  >>> itt
      


515. Szabó Magda: Parainesis, amit elmondtam volna Szobotka Virgilnek, aki
majdnem megszületett, de a jó Rákosi emberbarát intézkedései hatására
meggondolta HOLMI 93/10/1489-1493.        


516. Szirtes, George: (A 44 éves ) George Szirtes (a 24 éves) George
Szirtesnek (ford. Rakovszky Zsuzsa) 94/1/162-164.  


517. Takács Zsuzsa: Kedves Mária! 93/11/1638-1639.  


518. Takáts Gyula: Kedves Barátaim 93/9/1343-1344. 


519. Tandori Dezső: Levelek egy ifjú költőhöz 93/12/1779-1781.



520. Tornai József levele egy ifjú költőhöz 94/3/478-480.  



forrás:  http://www.holmi.org/repert/1/Irtor2.html